A zsarnoki hatalom abszurdja, a művészet tragikus kiszolgáltatottsága és egy zavaros kor kilátástansága - mindezt együtt, páratlan dramaturgiával tárja elénk Kosztolányi 1923-ban megjelent regénye. Miközben Nero a címszereplő, aki "ragyogó tehetséggel leplezi a tehetségtelenségét", betege önmagának, "erőszakot követ el a Múzsán" s mindazokon, akikkel szemben a sikerét sóvárogja, a római díszletek közt ott a világháború utáni háborgó Magyarország humán értelmiségének körképe. Földereng magának Kosztolányinak az önarcképe is. "- Hol van Seneca? Az nem vall szint? (...) Mit is kereshet egy költő bármilyen politikai táborban?"