Mégis: míg bennem élsz, az enyém vagy, nem menekülhetsz, mindez erősebb, minden közönynél, minden hallgatásnál erősebb, utolér, bárhol megtalál, transzparensek, lobogók el nem takarják. Ó, a hit vadregényes tájai! Vagy talán ez is csapda? Ez is börtön? Mi tartson életben? A rohanásban elmosódnak a képek, a stagnálásban minden csak puszta élettelen kő. Pedig látni szeretnénk. És hallani. A fényeket, a zenét. Ne vedd el hitemet, mert megölsz! Mást se adj helyette, mert önmagamat árulnám el. Csak úgy tudok létezni és bízni, ha szerelmem marad. Lehet, hogy idővel más lesz a tekintet, a kéz szorítása, de a mosoly marad. Mosoly nélkül hit sincs. Miképpen vágy nélkül nincs ima. Ugye eljönnél most értem? Rád gondolok, míg itt bolyongok, hát velem vagy. Te leszel ajkamon, ha elmosolyodok. Te leszel a lépés, ha elindulok. Merre térünk vissza ismét önmagunkhoz, Kicsikém, kedves?