Az ötrészes Útirajzok két, leginkább izgalmas része (Az Északi-tenger és a Münchentől Génuáig) jelenik meg az irodalmi útikönyvek között Benedek Marcell csodálatos fordításában. Heine 1824 és 1831 között utazta be Európát, majd vetette papírra élményeit. A romantika Európájának valós tükre a napló, benne a szellem örök jogairól elmélkedik, s a világot keresztes pókként dogmáival rabságban tartó egyház uralma és a nemesség üres dölyfje ellen lázad. A szabadság eszményének híve, írása politikai-esztétikai hitvallás is egyben, melynek hatása lángként futott keresztül a korabeli Európán, Párizstól Magyarországig, Itáliától Írországig. A leírásokat nevezhetnénk akár naplónak is, hiszen bennük elsősorban az élmények sorakoznak, a megismert tájak és emberek plasztikus leírásai, ugyanakkor az írói fotográfia mindvégig kiegészül a lejegyző emlékeivel, gyerek- és ifjúkori képeivel. A retrospektív láttatás valamint a kor- és kórkritika kettőse sajátos lüktetést ad a beszámolónak, nem véletlen, hogy az irodalomtörténészek szerint Heine írása fontos állomás az életműben, egyáltalán az alkotói tevékenységében; benne már megfogalmazódik a szabadságvágy, a forradalom várománya, a haladást dicsőítő elvárás, egyszóval mindazon szellemiség, amely miatt Heine már 1831-ben Párizsba emigrált, miután írásait Németországban nemkívánatossá tették.