?Az unoka tanítja nagyapját beszélni? Távol kocsizörgés hallik. A kis ember felugrik a fubol: »Apa jön, siessünk!« S kezét nyújtja az öregnek, mintha az o eros inai segítenék azt fölállni helyébol, s aztán vezeti magával és oktatja gondosan: ,»Vigyázz, el ne essél, ,itt egy nagy ko van, kikerüld!« A nagy ember szót is fogad szépen, s kikerüli a nagy követ. Az unoka tanítja nagyapját járni. A kertbol a verandába három lépcso visz föl. Azon felmenni még csak a nagy tudomány. A kis ember elorelép, s aztán a nagy embert úgy oktatja: »Itt vigyázz! A jobb lábaddal lépj! Nem az a jobb, másikkal! Úgy! No, még egyet! Itthon vagyunk!« Azután, mint aki dolgát jól végezte, otthagyja a nagy embert utána csoszogni, maga ujjongva fut elore, megbotlik, földhöz vágja magát, de nem töri ám be az orrát, nem fakad sírva, fölkel és fut odább, nevetve, mint akivel semmi sem történt. A veranda végén ül a fiatal no. Arca nagyon megváltozott, mióta nem láttuk. A hajadoni komolyságot az anya sugárzó boldog tekintete váltotta fel arcán. Mint leánynak, volt az arcában valami férfias, most egészen noi ez. Az »én magam« nincsen többé, helyét elfoglalta a »mink«. Egy gondolata sincs többé, amely egyedül járna, minden eszméje társat keres, s ez veti arcára azt a mondhatatlan édes fényu glóriát, mely szótlanul is rávall a no végtelen boldogságára. Dolgozóasztalkáján hímes selyem van és tarka gyöngyök, arany, ezüstfonál, azokból készít valami miniaturszigonnyal valami parányi kis fokötocskét, sokkal kisebbet, mint ahogy azt jelenleg látható emberek viselhetnék.?