Ha egy szobából nincs kiút, ha az életünk egy árulástól csöpögő cseppkőbarlang, ha tohonya élettárs-zsírszobrok feszülnek az ajtónknak, még akkor is meglepő menekülési iránynak tetszik a 20. század elejének magyar irodalma. Karinthy és Kosztolányi, a két macska, akikben a főhős tinédzserleány lelki társait, legjobb barátait és mókakomáit tiszteli, pótolni hivatott az elvált apát, a saját függőségével küzdő anyát és a többi családi árulót. ­Szabó ­Borbála regényében mindenki Geréb A Pál utcai fiúkból, és a címadásra sincs esélyesebb jelölt József Attilánál. A könyvet tehát el kell olvasnia mindenkinek, akit valaha elárultak, aki kiszolgáltatottnak érzi magát, aki kétségbeesetten kuksol a szobájában az íróasztala alatt (tehát a többségünknek), mivel e kötet szerzőjében végre ők is lelki társra, legjobb barátra és móka­komára találhatnak. Megrázó és humoros, mély és felemelő, felnőttes és gyerekes. Folytathatnám a látszólagos ellentétek sorát, de mivel ez jóval sekélyesebb lenne, mint a regénynek akár egyetlen mondata is, ezért abbahagyom. Inkább olvassátok el magát a művet! Össze sem lehet hasonlítani az ajánlóval. Azt ugyanis egy komoly, tehetséges, igazi író írta.