A történelemnek vége – mondta Fukuyama a kilencvenes évek elején, de Ábel, Lakatos Mihály tárcáinak hőse nem hisz neki. Felmenői erős istenhitével a tarisznyájában úgy gondolja: a történelem végét nem egy ember, hanem Isten fogja bejelenteni. Korunk történéseit figyelve azonban úgy érzi, a bejelentés ideje talán már nincs is olyan messze. A tárcák a székely, és általában a kelet-európai ember nyugati világból való teljes kiábrándultságának adnak hangot. Nyugati irányból – állítja a szerző – egy olyan hazug világ hazug ideológiája készül vörösiszapként elönteni bennünket, amely nem ismer Istent, dicsőíti a bűnt, az aberrációt, és mindent, ami az Úr és az emberi természet ellen való vétek. Nem ezt a lovat akartuk, és ma már világos, hogy rosszabb világot hagyunk a gyermekeinkre, mint amilyenben mi felnőttünk. Tamási Ábele annak idején a szegények és elnyomottak ügyét írta a zászlajára, az enyém már csak a józan észt – mondja a szerző. – A tárcáim egyfajta memoárként is készülnek az unokák-dédunokák számára. Azt akarom, hogy tudják, hogyan tértünk le a normalitás útjáról. Tudják, és okuljanak belőle. Mert nekik kell majd visszatalálniuk rá.