A hölgy a tengeren túlról repülő csészealjat mintázó kalapjában otthonosan ült a keszthelyi kastély könyvtárában. Ahogy gesztikulált, a művirágok megremegtek a repülő szerkezet közepén. A herceg feszengve pózolt könyvei előtt, s örült, hogy megmutathatja Margaretnek az ő Magyarországát. S Margaret Amerikából be is járta e furcsa helyet, s a mese-kastélyból kilépve lencsevégre kapta az utolsó békeévben a magyar valóságot. Ahogy ő látta, ahogy mi nem láthatjuk soha: hűvös vízfátyolon át, lebegő felhőről, messziről, egészen messziről. A városainkat, pusztáinkat, folyóinkat, s leg­főképpen népünket. Arcokat, makacs tekinteteket, s persze a tolakodó politikusokat: a kiváró admirálist, az ideges rulettjátékost, a nagytermészetű fehér huszárt, az erdélyi Hamletet, a különc vén madarat, az elegáns Lancelot lovagot, a rozsdás csáklyájú öreg halászt, a Cárevicset, a nyafogó lelkeket mind. Margaret Bourke-White gyönyörű fényképeket készített, melyek felidézik az 1938-as év Magyarországát. Reményeket és vágyakat, ambíciókat és súlyos félelmeket. A Kádár Lynn Katalin által megtalált és csokorba szedett nagyszerű képekhez Szerencsés Károly esszéket, Strausz Péter jegyzeteket írt. Üzenettel a mának is; ahogy a kötet egyik "szereplője" - Barcza György - megfogalmazta: "Nem elég, hogy igazunk van, okosnak is kell lenni!" Megszívlelendő jó tanács. Nehogy arra ébredjünk, hogy azok maradtak felül, akiknek ugyan nincs igazuk, de nálunknál okosabbak voltak.