Ő az, aki költészetet vitt a rockba. Nem úgy, hogy "beoltotta" költészettel a rockot. Hiszen nincs külön Dylan-zene és Dylan-szöveg. Csak a dalok vannak. Éltetőjük ugyanaz az életérzés, amely végső soron a rockzenét is létrehozta. Magas és mély, városi és népi művészetből, szórakoztatóipari hulladékból és avantgárdból, aranyból és sárból. A dalait pedig Dylan ? az ő csöppet sem atyaszerű, de mégiscsak atyai barátja és rajongója, az üvöltő aranykor lázas prófétája, a néhai Allen Ginsberg legalábbis így hallotta, érezte és tudta ? nem dalolja, hanem lélegzi, zseniálisan értve a módját, hogy ne menjen kárba se szó, se szusz: No wasted language, no wasted breath. És hát akkor bizony hegyezze a fülét, és őrá figyeljen túl az Óperencián, erre az előadóra, Dylanre, azaz elképzelt hasonmására a Dylan-fordító is, ha akad ilyen. Jó tudni persze, hogy csalás ez így: az anyanyelvemen "szólaltatni meg" az angolul lélegző Bob Dylant. Csak hát rendes versfordításokon, amilyennek a mostani, alaposan bővített és jócskán javított válogatás darabjainak már a huszonnyolc évvel ezelőtti előzményeit is szántam, az effajta csalást nem szokás számonkérni. A csalás ugyanis, hogy tehát (ford.) fordítva szólaltja meg Homéroszt, Rimbaud-t vagy éppen Bob Dylant, megfelel a játékszabályoknak. Ha pedig még irodalmi Nobel-díjat is nyer az illető, (ford.)-nak talán tényleg nem kell szabadkoznia. De fülelnie és figyelnie, hallania őt közben is muszáj. Az ego szürreális kalandjait milliók fülébe süvöltő vagy dünnyögő lírai ént, a Bob Dylan álnevűt, ahogy énekli egy szál gitárral, dübörgő rhythm&blues-kísérettel, reggae-ritmusban, akárhogy, csak mindig-mindig máshogy: nem, nem, nem én vagyok. A lélegzetét, a hangját tehát: a mindig változó, mégis összetéveszthetetlen Bob Dylan-hangot. Ha az olvasó is hallja, nagy baj nem lehet.