Pablo Escobar unottan kotorászott az ebédjében. Voltak ilyen napjai. Alapvetően imádta az életet, de akadt, amikor megcsömörlött. Ez minden jóérzésű emberrel előfordul. És a rossz érzésűekkel is. Már a kedvenc kaviárja sem esett jól a reggelinél, és ez felettébb gyanús volt. Eljött a depresszió napja. És pont most kérték fel, hogy fülszöveget írjon egy regényhez, amit két idióta írt! Nem is tudja, miért, de egy gyenge pillanatában elvállalta. Talán azért, mert fenn akarja tartani a látszatot, hogy ő minden jó dolog, így az irodalom támasza is. Meg azért, mert őt is többször megemlítik a regényben. És mert a címe, Kalasnyikov és Rózsafüzér, az ő életének két alapköve. Rossz és jó. Halál és feltámadás. Testi és lelki élvezet. Nincs jobb, mint kicsit gyilkolászni, majd egy templom csendjében imát mormolni. Vagy fordítva. Közben persze finomakat enni, zenélni, filmet nézni, hogy a többi kellemes lehetőséget ne is említse... - és készülni arra, hogy mindez véget érjen egyszer és mindenkorra. Egy fiatal nyikhaj írta a könyvet, aki azt hiszi, hogy már mindent tud az életről, miközben semmit. Meg egy vén fószer, aki abban reménykedik, hogy mindent félreértett, és semmi sem úgy van, ahogy eddig gondolta. Rémisztő egy kombó. A felkérés szerint az ajánló nem lehet több 1200 karakternél, így Pablo kénytelen levágni a szöveg fülét a kolumbiai címerrel díszített macsétájával.