A Honfoglalók című regény az Etelköztől a jelenlegi haza földjéig, Árpád fejedelem haláláig kíséri nyomon a Duna-Tisza tájaira érkező magyarok vándorlását, a nép küzdelmét a fennmaradásért, az új haza megtalálásáig a Kárpátok koszorújában. Az írónő a honfoglaló magyarság történelmével harmincévesen kezdett tudományos igénnyel, történelmi alapokon nyugvó tényszerűséggel foglalkozni. Kutatómunkája során a Vatikán könyvtárától kezdve eljutott a legfontosabb európai egyetemekig és múzeumokig. A magyarság történelmi trilógiájának első kötete, a Honfoglalók 1940-ben jelent meg Budapesten. Lebilincselő formában tárul fel előttünk a múlt ebben a régi magyar nyelvemlékek szókincsét fölelevenítő, történelmi regényben. (Gellér Tibor nyomán). "Nem messze lépegettek a helyétől; a nap korongjának csak fele látszott már, mire felértek, csak visszfénye ragyogott a felhők szegélyén. A levegő megélesedett, szinte hasította arcukat. Némileg lihegve álltak meg egy magányos sziklán, és lenéztek arra, amerre eltűnt előlük a nap. Alacsonyabb, majd dombokká szelídülő hegyeket láttak, azoknak a lábánál pedig síkságot, amelyet tejszerű pára fedett. A ködök alól csillogó vizek szalagja villant elő, és végtelen erdők sötét foltjai. - Ez az a föld, amelyről táltosok szóltak, amelyet Attila vett meg magának, és Turulfia Álmosra hagyta örökül. Ősi jogon ez a mi földünk!... Mindörökre!..." (részlet a regényből)