„– Járt már ezen a vidéken? – kérdezte. – Jártam bizony! – felelte nagy komolyan Paganel. – Öszvéren? – Nem, karosszékben.” Napjainkban ez már nem olyan nagy dolog, mint a 19. században volt. Tristan da Cunha vihar verte szigete ma is a világ végének legvége, mégis egy szempillantás alatt eljuthatunk oda az internet segítségével, néhány kattintással, néhány perc alatt bejárhatjuk partjait. Végig barangolhatjuk a planétát a déli 37. szélességi kör mentén, jóllakhatunk Patagónia, Ausztrália vagy Új-Zéland képeivel és hangjaival egy reklámszünet alatt. A kor, amelyben élünk, lehetővé teszi ezt, de nem többet. Ha nemcsak térben, időben is utaznánk, akár Verne világa, akár saját kalandokra éhes ifjúkorunk a cél, annak más módja van. Ha veszélytelen borzongással billegnénk a mese és a valóság mezsgyéjén, ha otthonunk kényelmes szegletében arcunkon éreznénk az óceán tajtékát, a pampa szelét, az Andok jeges vonulatának árnyékát, a sivatag égető porát, ahhoz ma is könyv kell. És talán egy karosszék. A Grant kapitány gyermekei Jules Verne francia író 1868-ban megjelent legismertebb kalandregénye, a nagy trilógia első kötete, melyeket a Némó kapitány, majd pedig a Rejtelmes sziget követett.