...Nem akarta ugyan feladni, de azért nem is áltatta magát. Jól tudta, a kilenc, egyszerre rátámadó ogréval szemben már esélye sincs. Mindezt pedig alátámasztandó, miközben egy vadmacska ügyességével tért ki a fejét célzó kőbunkó elől, az alattomosan támadó másik fegyver elemi erővel találta el a bal oldalát... telibe trafálva az alsó két bordáját... Gryának elakadt a lélegzete... szó szerint csillagokat látott a fájdalomtól... azonban még így is szerencséje volt... méghozzá azért, mert egyrészről a tüdejét nem szúrták át a törött bordák... másrészről pedig, az ütés erejétől messzire elrepült... és ezzel nyert néhány létfontosságú pillanatot... amely „ajándékidő” alatt, nem törődve a törött bordáiból kiindulva, az egész testében szétáradó elementáris fájdalommal, sikerült talpra kecmeregnie... igaz, mindeközben megfordult a fejében az a kósza gondolat, hogy akár fekve is maradhatna... hiszen lényegében már vége... A regény egy érdekes próbálkozás a valóság és a mesevilág összeházasítására, és semmiben nem hasonlít sem Tolkien, sem a Warcraft világaihoz.