"Londonban, a Lordok Házának egyik kis tanácstermében, az angol parlament impozáns épületének második emeletén, 2006. december 12-én mintegy két tucat képviselő előtt beszéltem a Seuso-kincsről. Az Egyesült Királyság parlamentjébe, a régészeti bizottság ülésére kaptam meghívást, s e meghallgatás után éretem először, hogy a kincs előbb-utóbb haza fog térni Magyarországra. Ekkor már tizenegy éve foglalkoztam a páratlan ezüstlelettel. A Seuso-kincs aukcióra való előkészítése 1990-ben sajtószenzációt okozott, az érte megindult amerikai peres eljárás, aminek hazánk is résztvevője volt, számunkra rosszul végződött, az érintettekben a kudarc kellemetlen élményét hagyta. E szerencsétlen, 1993-as New York-i pervesztés után két évvel kezdtem bele a munkába: 1995-ben írtam meg az első riportsorozatot a kincsről, célom a kormány figyelmének felkeltése volt, ne hagyjuk veszni azt, ami a mienk. Főszerkesztői pozíciót cseréltem miniszteri biztosi rangra annak érdekében, hogy magyar, angol és amerikai tisztviselőket, minisztereket, régészeket, ügyvédeket, újságírókat nyerjünk meg a magyar ügynek, hogy ez a páratlan ezüstlelet budapesti múzeumban kiállítva kápráztassa el a világot. Leveleket intéztünk a világ nagy múzeumaihoz, az örökségvédelmi hatóságokhoz, amelyekben felhívtuk a figyelmet arra, hogy Magyarország igényt tart a kincsre, hogy megvásárlása, hazánkon kívüli kiállítása nemzetközi etikai, s több helyen jogi normákba ütközik. (...)" (részlet a Bevezetőből)