„Boldogan és vidáman éltek. Jókedvűek voltak, sokat nevettek, szerették egymást, örültek egymásnak, és ha kellett, türelmesek voltak egymáshoz. A szerelmük változatlanul megmaradt tüzesnek, és a vágyódásuk és a barátságuk egyre biztosabb és komolyabb lett. Az asszony minden héten egyszer hazament a szüleihez, ott volt másfél óra hosszat, azután sietett vissza a férjéhez, és együtt nevettek azon, hogyan várják az öregek még mindig, boldogtalan lesz-e a házasságuk. Szeptember végén Ádámnak megint fájni kezdett a szeme. Egy este, írás közben, fájdalmas nyilallást érzett a jobb szemében, le kellett tennie a tollat, és rászorítania a kezét a szemére, hogy föl ne szisszenjen. Amikor a nyilallás elmúlt, és lassan levette a kezét, még mindig visszamaradt a szeme golyóiban valami tompa, nagyon érezhető, szinte megfogható fájdalom. A papírra hajolt, és írni kezdett, de az írás nem ment jól. Megrövidítette a munkáját, egy részét átadta másnak, azután otthagyta a szerkesztőséget, és hazament…”